A két kép különbsége áttételesen felfedi a hosszúsági fok probléma megoldójának a Hosszúsági Fok Bizottsággal folytatott küzdelme során átélt kálváriáját.
A lead kép színes felén Thomas King 1765 októbere és 1776 márciusa között festett, Harrisont ábrázoló portréját látjuk, fekete-fehérben pedig Peter Joseph Tassaert metszetét, amelyet körülbelül egy évvel később készített a festmény alapján. Tassaert műve híven követi az eredeti kép részleteit: Harrison jobbján ott a H3, mögötte a Mester hőkompenzációs ingával működő saját álló órája. A másolat akkurátus munkáról árulkodik, még a ruházat ráncai is csaknem ugyanúgy jelennek meg, mint King alkotásán. Azonban szembe tűnik egy lényeges különbség: a festményen Harrison asztal szélén nyugvó jobb kezében egy zsebórát tart, míg a metszet üres tenyérrel ábrázolja őt, s az asztalon a H4-et látjuk. Dava Sobel, a „Hosszúsági fok“ című kitűnő esszé szerzője szerint e különbség amiatt keletkezett, mert 1765 őszén a H4 már nem volt Harrison birtokában. A festmény hiányosságát később vált szükségessé korrigálni egy metszettel, amikor a Mester növekvő hírneve miatt ezt már nem lehetett halogatni. A két kép különbsége áttételesen felfedi a hosszúsági fok probléma megoldójának a Hosszúsági Fok Bizottsággal folytatott küzdelme során átélt kálváriáját.
SIKEREK ÉS DÖCCENŐK
Kezdetben minden jól alakult. Harrison taktikai érzékét dicséri, hogy először nem Londonba sietett a Hosszúsági Fok Bizottsághoz, hanem a kiváló tudós hírében álló királyi asztronómust, Edmond Halley-t kereste föl Greenwichben. Nyilván úgy gondolta, hogy egy emberrel könnyebben szót érthet, mint a hivatallal. Nem mintha Halley azonnal komolyan vette volna a messziről jött mesterember ajánlkozását, de mivel hiányzott belőle a tudósokra oly gyakran jellemző arisztokratikus gőg, legalább szóba elegyedett vele. Természetesen ő is azon az állásponton volt, hogy a hosszúsági fok probléma megoldása a csillagokban rejlik (lásd a cikksorozat első részében és alább), mégis, már néhány mondat után megértette, hogy Harrison magabiztossága nem minden alap nélküli. Mivel nem értett az órakészítéshez (és nem is tett úgy, mintha értene hozzá!), egy saját kezűleg írt ajánlólevéllel felvértezve elküldte Harrisont a főváros ünnepelt órásmesteréhez, a mérőműszereket is készítő George Graham-hez, akinek ajtaja előtt hosszú sorban álltak az előkelő megrendelők.
_0rgm.co.uk.jpg) |
| EDMOND HALLEY. FOTÓ: ORGM.CO.UK |
Graham elsőre ugratásnak vélte a dolgot, ma azt mondanánk, hogy kereste a kandi kamerát, de néhány szakmai alapú kérdés tisztázását követően már kíváncsi lett annak az embernek a tervrajzaira, aki azt állította, hogy maga készítette otthoni órája egyetlen másodpercet késik havonta. A rajzok láttán világossá vált Graham számára, hogy ösztönös zsenivel és precíz mesteremberrel van dolga, azaz ízig-vérig szakmabelivel hozta össze a sors. Ez volt az a pont, ahol Harrison akár meg is fordulhatott volna, hogy megszégyenülten, kisemmizve térjen haza. Ha Graham ellopja a vidéki ács ötleteit és találmányait, valószínűleg mindenki inkább neki hitt volna, mint a yorkshire-i ismeretlennek. Ám Graham – Halleyhez hasonlóan – tisztességes ember volt és tisztelte a valódi tudást.
Így esett, hogy mindjárt ismeretségük első estéjén John Harrison, az egyszerű iparos, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy szenvedélyes beszélgetésbe merülve az órakészítés fortélyairól, együtt vacsorázhatott a királyság leghíresebb órásmesterével annak előkelő otthonában, s ez akkortájt már önmagában kuriózumnak számított. Halley és Graham támogatása alapvetőnek bizonyult ahhoz, hogy Harrison ajánlkozására egyáltalán felfigyeljenek a hivatalosságok. Abban a közegben, amelyben a Hosszúsági Fok Bizottság tudósait elárasztották az önjelölt zsenik légből kapott ötletei, a messziről jött ács mondhatott volna bármit, ha nem áll mögötte a tekintélyes órásmester ajánlása és a királyi asztronómus jóindulata.
 |
| GEORGE GRAHAM. FOTÓ: BRITANNICA.COM |
1735-ben, amikor a Mester elkészült a H1-gyel, Graham unszolására nem is a Bizottság előtt mutatta be az órát, hanem egyenesen a Királyi Akadémia elé járult vele. Halleyt és tudóstársait lenyűgözte a látványosan működő, összetett szerkezet, így Harrison akadémiai ajánlással kereshette fel az Admiralitást, hogy hajót kérelmezzen az óra tengeri kipróbálásához. A Admiralitás azonban nem kapkodott, s végül nem is a törvény által előírt transzatlanti utat biztosította a kísérlethez, hanem a Proctor kapitánnyal Lisszabonba készülő H.M.S. Centurionra küldte Harrisont. Az Admiralitástól tartó Proctor igyekezett elviselni a tengeribetegséggel küzdő, két rosszullét között hatalmas óráját dédelgető fura civil jelenlétét, s ha csak tehette, igyekezett távol tartani magát tőle. Ez viszonylag semleges környezetet biztosított Harrison számára a mérésekhez és számításokhoz. Viszont a partot érést követően Proctor hirtelen meghalt, így a visszautat már Wills kapitány hajóján, a H.M.S Orfordon kellett megtenni. Wills már látványosabban negligálta Harrisont, legalábbis eleinte. Az út folyamán lekicsinylően beszélt vele és róla, és nem győzte felemlegetni, hogy a navigálás a flotta tisztjeinek feladata és privilégiuma. A hazai partokhoz közeledve a kapitány a horizonton feltűnő földdarabot saját számításai alapján a Starts foknak minősítette, míg Harrison jelezte, hogy az órán mért időt figyelembe véve a hajózási szempontból veszélyes, zátonyokkal körülvett Lizard fokhoz közelednek. Harrisonnak lett igaza, s így megmentette a hajót és legénységét a lehetséges katasztrófától. Wills úriemberként elismerte tévedését, és írásban erősítette meg Harrison számításainak helyességét.
 |
| A H.M.S. CENTURION MODELLJE. FOTÓ: RMG.CO.UK |
Proctor távolságtartása és Wills ellenkezése utólag visszatekintve nem szimpatikus, mégis érthető, ugyanis a kapitányok számára annak ellenére fenyegetést jelentett Harrison jelenléte, hogy tisztában voltak a hosszúsági fok probléma nagyságával. A parancsnokokat az Admiralitás szorongatta, ők a tiszteket, a tisztikar a legénységet. A navigálás a kapitány, kivételes esetben a főtisztek feladata volt, súlyos büntetés, akár kivégzés várt azokra a matrózokra, akik megkérdőjelezték a felsőbbség döntését. Erre megjelenik egy civil, és azt állítja, hogy biztosabban navigál az erre felkent vezetőknél. Évszázados hierarchia került veszélybe a yorkshire-i ács fedélzetre lépésével, hiszen minek a hajóra kapitány, ha már tengert sosem látott jöttmentek is befolyásolhatják a haladási irányt? Sok évvel a H1 útja után, amikor Harrison fia, az apját mindenben segítő William száll majd tengerre a H.M.S Deptfordon a H4-gyel, hasonlóan ellenséges hangulatban kell elvégeznie a méréseket és számításokat. Kezdetben a bátyja segédkezett Harrisonnak, de később William lett a mester első számú segítője. Már gyermekkorától apja mellett téblábolt az órák között, s bár felnőve sem vett részt manuálisan az órák készítésében, de megtanulta a számításokat, intézte az ügyeket és képviselte apját a Bizottság előtt. Ám az ifjabb Harrison több évtizedes tapasztalata mit sem jelentett Digges kapitánynak, aki a Deptford fedélzetét saját kizárólagos birodalmának tekintette. Noha az óra felhúzásakor naponta találkozniuk kellett, mindaddig igyekezett levegőnek nézni Williamet, amíg annak számítása a hajó helyzetének Madeira szigetéhez viszonyított meghatározására valósnak nem bizonyult. Digges attól a pillanattól kezdve már nem védte tovább a mundér becsületét.
 |
| A H1-GYET ÁTEMELIK A H.M.S. CENTURION FEDÉLZETÉRE A HOSSZÚSÁGI FOK CÍMŰ FILMBEN |
Mindazonáltal akadt egy kapitány a flottánál, aki eleve előítélet nélküli kíváncsisággal fordult a navigáció új lehetősége felé: a híres felfedező, James Cook. Amikor már hozzá lehetett jutni jól működő tengeri kronométerekhez, haladéktalanul kipróbált egyet, a későbbiekben pedig előfordult, hogy a biztonság kedvéért egyszerre négyet is magával vitt déltengeri útjára. Számításai pedig mindenben igazolták az órás módszer használhatóságát.
 |
| JAMES COOK KAPITÁNY. FOTÓ: MARINESMUSEUM.ORG |
De ez még odébb van, egyelőre ott tartunk, hogy a H1-gyel végzett kísérlet sikerült, és ez arra késztette a Földrajzi Hosszúság Bizottság tagjait, hogy a testület huszonhárom éves fennállása során most először valóban összeüljenek, és végre megnézzék maguknak a kitűzött fődíjra aspiráló mestert és óráját. Mivel a Lizard fok beazonosítása ékes bizonyítékként szolgált, Harrison akár azonnal folyamodhatott volna a fődíjért, de ő inkább az óra gyengeségeire hívta fel a figyelmet, és időt kért egy újabb szerkezet elkészítéséhez. Kapott is haladékot és két részletben fizetendő 500 fontot a további munkálatokhoz, így Londonba költöztette családját, és nekifogott a tervezésnek. Az ezt követő, két évtizednél is hosszabb sikertelen időszak alatt azonban sok minden megváltozott körülötte, s a kezdeti kedvező körülményeket sorra felváltották a mind nehezebben leküzdhető akadályok.
CSILLAGOK, CSILLAGOK...
Harrison következő két órájának elkészítése összesen huszonhat esztendőt vett igénybe, ráadásul egyikkel sem volt annyira elégedett, hogy megkockáztathatott volna velük egy tengeri próbát. Ez alatt az idő alatt támogatói sorra meghaltak vagy más módon kerültek ki látóteréből, így lényegében hátszél nélkül maradt. Ezen közben a Földrajzi Hosszúság Bizottságban többségbe kerültek a hosszúsági fok probléma csillagászati megoldását, a lunáris metódust pártoló tagok.
A módszer elnevezése onnan ered, hogy a kor csillagászai és matematikusai a hosszúsági fokok meghatározásához nem találták elég jónak Newtonnak a Hold mozgásával kapcsolatos számításait, így további vizsgálatokat szorgalmaztak. Ez újabb megfigyeléseket tett szükségessé, amelyek eredményeként korrigálták a meglévő csillagtérképeket. Ezen közben az 1594 óta használatban lévő navigációs eszköz, a kvadráns fejlesztése is végbement, és legfejlettebb változata, a szextáns, ez a „kozmikus szögmérő“ sokáig a tengeri navigáció fő eszközeként szolgált. A szextáns és a csillagos égről újabban gyűjtött adatok együttes alkalmazásával meglehetős pontossággal meg lehetett határozni a földrajzi hosszúságot, ha olyan csillagász és egyszersmind képzett matematikus végezte a számításokat, akinek rendelkezésére állt az ehhez szükséges négy teljes órányi idő, és persze tiszta volt az ég.
 |
| SZEXTÁNS. FOTÓ: SAILING.HU |
MASKELYNE SZÍNRE LÉP
Az újabb csillagászati mérések során vált ismertté egy fiatal csillagász, Nevil Maskelyne neve, aki később a lunáris módszer zászlóvivője és Harrison életének legfőbb megkeserítője lett. Maskelyne-t sokszor ábrázolják az órás módszer ellenzőinek főgonoszaként, ami minden bizonnyal igazságtalan ezzel a kiváló tudóssal szemben. Ugyanakkor valószínűnek látszik, hogy ezt a törekvő csillagászt nemcsak a csillagászatba, a matematikába és a saját képességeibe vetett hit mozgatta, hanem időhúzásra is játszott, amikor – már királyi asztronómusként – egyik akadályt a másik után gördítette Harrison elé a díjért folyó versengés során.
 |
| NEVIL MASKELYNE, A KIRÁLYI ASZTRONÓMUS. FOTÓ: RMG.CO.UK |
Maskelyne kétségtelen érdeme volt a Hold és a csillagok mozgását több évre prognosztizáló csillagtérképek és táblázatok elkészítése, amelyekkel sikerült a számítások kezdeti hatalmas időigényét nagyjából harminc percre rövidíteni. Ez ugyan nem oldotta meg a „tiszta ég“ problémáját, mégis sokat segített a navigálásban és különösen a térképészet fejlődésében. Azonban hátrányai már akkor kiütköztek, amikor az Akadéma utasítására Maskelyne lunáris és a Harrisonok órás módszerét Barbadoson elvégzett mérésekkel kellett összevetni. 1765-ben Maskelyne már egy ideje Barbadoson vizsgálta a Jupiter holdjainak mozgását, amikor William Harrison megérkezett a H4-gyel. Miközben a csillagok kutatója sokat küszködött a megfigyelésekkel és számításokkal, a H4 leolvasását nem befolyásolta a felhős ég, és a szükséges számítás sem tartott tovább néhány másodpercnél. Ráadásul az óra működésének a Bizottság megbízásából jelen lévő csillagász által hitelesített adatai azt mutatták, hogy a H4 a Longitude Act által előírt pontosságnál háromszor pontosabban képes meghatározni a hosszúsági fokokat.
 |
| MASKELYNE CSILLAG-ALMANACHJA. FOTÓ: REGENCY-EXPLORER.NET |
A lunáris módszer nyilvánvaló buktatói ellenére – érdemei elismeréseként – Maskelyne-t nevezték ki királyi asztronómusnak, és ezzel a végletekig fokozódtak John Harrison és családja megpróbáltatásai. A Bizottság úgy találta, hogy a H4 újabb kitűnő teljesítménye a véletlen műve lehetett, és további vizsgálatok szükségesek. Ezt követően záporozni kezdtek Harrisonra a különböző, már külső szemlélők számára is akadékoskodásnak tűnő kifogások, feltételek és előírások. Először is kijelentették, hogy William barbadosi feljegyzései túl rövidek egy tudományos értekezéshez képest. Később mégis elfogadták az anyagot, viszont azt kívánták, hogy független szakértők vizsgálják meg az órát, Harrison szerint olyanok, akiknek fogalmuk sincs az órakészítésről, majd azt követelték, hogy a Mester plénum előtt szedje szét és rakja össze a H4-et. Később azt, hogy készítsen két ugyanolyat, bizonyítandó, hogy lehetséges reprodukálni az eredetit. Ráadásul Harrisonnak különféle vizsgálatok céljából be kellett szolgáltatnia valamennyi addig készült óráját a Bizottságnak (ezt követően készült az a bizonyos festmény). Amikor az első másolat, a H5 elkészült, azt találták ki, hogy kérjenek fel más órásokat hasonló készítésére, mert látni akarják, hogy Harrisonon kívül más is képes-e erre. Azt soha senki nem indokolta meg, hogy a szárazföldön végzett "különféle vizsgálatok" miért lennének autentikusabbak a valós tenger körülmények között végzetteknél.
 |
| A HOSSZÚSÁGI FOK BIZOTTSÁG ÜLÉSEZIK. FOTÓ: BLUE-GROWTH.ORG |
 |
| A COPLEY ARANYMEDÁL. FOTÓ: WIKIPÉDIA |
Az ügy nem akart haladni, a díjból a korábbi kifizetések után hátramaradt részt visszatartotta a Bizottság, miközben a tagok rendre a lunáris módszer fontosságát hangsúlyozták. Harrisont nem vigasztalta, hogy az őt pártoló Akadémia már korábban odaítélte számára a Copley Aranymedált, a Britanniában elnyerhető legrangosabb tudományos kitüntetést, amelyet a későbbiekben olyan tudósok kapnak majd, mint Cavendish, Rutherford és Einstein. Végső elkeseredésében a Bizottság és különösen Maskelyne által sorozatosan lekezelt és félreállított Harrison magához a királyhoz fordult panaszával. Szerencséjére III. György a tudományok iránt érdeklődő emberként megértőnek bizonyult. „Istenemre, Mr. Harrison, látom, hogy ön rendbe tette a dolgokat“ – mondta egy alkalommal, és miután ő is vizsgálgatta még egy ideig a H4-et, arra utasította Harrisont, hogy a parlamentnél kérelmezze a díj fennmaradó részét. A honatyák előtt nyílt titok volt a király támogató hozzáállása, így bár a Hosszúsági Fok Bizottság soha nem ítélte oda a fődíjat és annak teljes összegét a törvényi feltételeket többszörösen is teljesítő Harrisonnak, a brit parlament 1773-ban megszavazta a hátralék kifizetését. A Mester még három évig, 1776-ban bekövetkezett haláláig élvezhette a megérdemelt elismerést és gazdagságot.
 |
| III. GYÖRGY KIRÁLY, AKI FELKAROLTA HARRISONT, DE ELVESZTETTE AZ AMERIKAI GYARMATOKAT |
Apja halála után William már csak akkor nézett órára, ha kíváncsi volt a pontos időre. Családot alapított, élvezte a megörökölt jólétet, aminek megteremtésében neki is fontos szerep jutott, ám nem követte Harrison remekműveinek további sorsát. Pedig az igencsak méltatlanul alakult. Miután Maskelyne rájuk tette a kezét, nem érzett különösebb késztetést a korábbi eredmények megerősítésére. Egy darabig arról értesítette a Bizottságot, hogy szerinte az órák működése kifogásolható, amiben igaza lehetett, tekintettel arra, hogy lejártuk után többé nem húzta fel őket, s végül az egyszerű porfogókká vált szerkezeteket száműzte egy raktár mélyére.
A világon először John Harrison, a vidéki ácsból lett autodidakta órásmester gyártott valóban pontos órákat, s emellett hitelt érdemlően bizonyította az órás módszer alkalmasságát a hosszúsági fokok meghatározására. Azonban az ő órái rendkívül munkaigényes elkészítésük és kirívóan magas áruk miatt alkalmatlanok voltak sorozatgyártásra. A következő évtizedekben több gyártó is készített tengeri kronométereket, köztük olyan ismerős nevekkel, mint John Arnold (ma Arnold & Son), Ferdinand Berthoud és Ulysse Nardin. Ezek a később ugyancsak legendássá váló órásmesterek új koncepciókat dolgoztak ki, amelyekkel sikerült egyszerűbb architektúrájú órákkal Harrisonhoz hasonló eredményeket elérni. Különösen John Arnold jeleskedett az óraszerkezetek és a gyártás oly mértékű racionalizálásában, ami már lehetővé tette az órák piaci értékesítését.
Miután a megbízható tengeri kronométerek növekvő számú megjelenésével ezek a különleges időmérők megfizethetővé váltak, Angliában az Admiralitás külön óraraktárt létesített, ahonnan a kapitányok ingyenesen vételezhettek tengeri órát, s ha éppen kifogyott a készlet, zsebből vásároltak maguknak egyet, hogy biztonságosan vezethessék hajójukat a cél felé. Egyre kevesebben gondoltak a Harrison-órákra, amelyekkel a világon elsőként sikerült pontosan navigálni a tengereken. 1836-ban John Arnold munkatársa, E. J. Dent felajánlotta, hogy térítésmentesen megtisztítja az órákat. A munka négy évig tartott, majd az immár teljes fényükben pompázó kincsek megint csak raktárba kerültek, ahol mintegy nyolcvan éven át romlott az állapotuk. Egészen 1920-ig enyésztek a sötétben, amíg egy háborút viselt, leszerelt korvettkapitány rájuk nem akadt. Az ő történetéről szól majd a cikksorozat befejező része.
 |
| JOHN HARRISON JAMES TASSIE FARAGOTT FALIKÉPÉN. FOTÓ: NPG.ORG.UK |
0 Megjegyzések