1933. február elsején fejeztem be a munkát, hajnali négy órakor [...] és öt perccel később a No.1 1767. június 17-e óta első ízben indult el, 165 éves kihagyás után. (Rupert T. Gould)

John Harrison egy olyan korban élt 83 éves korában bekövetkezett haláláig, amelyben a születéskor várható élettartam alig érte el a 40 évet. Természetesen őrá is hatott korának minden olyan körülménye, amely megrövidíthette egy ember életét: a rendszertelen és egyoldalú táplálkozás, az elégtelen higiénia, a gyatra közbiztonság, a fenyegető létbizonytalanság okozta stressz és az orvoslás piócákhoz, köpölyözéshez és érvágáshoz ragaszkodó szentháromsága. Mindez súlyosbítva azzal a sokszor reménytelennek tűnő küzdelemmel, amelyet órái konstruálása közben a fizika törvényeivel és a tendenciózusan gáncsoskodó Hosszúsági Fok Bizottsággal folytatott. Valami mégis életben tartotta.

Feljegyezték, hogy amikor a Mester gyermekkorában lázas beteg volt, az nyugtatta meg, ha szülei a párnájára tettek egy működő zsebórát. Az óra ketyegése gyógyítólag hatott rá, s mint később kiderült, egész további sorsára is hatással volt. Anélkül, hogy misztifikálnánk az ilyesmit, valószínűsíthetjük, hogy Harrison életesélyeire hatással volt a küldetéstudat, az óramű egyenletes járását mintázó munkafegyelem, és az az igazságérzete által táplált belső erő, amellyel sikerült kitartania a Hosszúság Fok Bizottsággal szemben. Bő másfél évszázaddal Harrison kora után színre lépett egy másik ember, akinek az élete nemcsak az elviselt nehézségek mértékében hasonlítható Harrisonéhoz, hanem abban is, hogy létezésének ugyanazok az órák adtak értelmet, amelyek a hosszúsági fok probléma megoldójának sorsát is meghatározták.

RUPERT T. GOULD. FOTÓ: AHSOC.ORG

Rupert Thomas Gould korvettkapitány (a rendfokozat az őrnagy haditengerészeti megfelelője) a Királyi Haditengerészetnél szolgált az I. világháború elején, de 1915-ben leszerelték, miután idegösszeomlással kórházba került. Élete hátralévő részében poszttraumás stresszel küzdött, ami súlyos depresszióval és időnként ájulást okozó rohamokkal járt. A kórházból kikerülve az Admiralitás kötelékébe tartozó Hidrográfiai Intézetnél* helyezkedett el. Megnősült és két gyermeke született, ám szükségét érezte, hogy a család és a napi munka mellé találjon valami más elfoglaltságot is, amely további kapaszkodót jelenthet számára. Nincs adat arról, hogy pontosan mikor kezdték érdekelni az órák, de az tudható, hogy családostól ellátogatott Harrison egyik korai művéhez, az észak-lincolnshire-i Brocklesbury Park ma is működő toronyórájához, és ott megcsodálhatta a Mester híres „szöcske“ gátszerkezetét.

Mivel tengerésztiszti tanulmányai során navigálásra szakosodott, és munkahelyén a haditengerészet története és a térképészet szakértőjeként alkalmazták, nyilván tisztában volt a hosszúsági fok probléma korabeli jelentőségével, miként Harrison megoldást eredményező szerepével is. Valószínűleg ezek az ismeretek és a másfél évszázada megbízhatóan működő toronyóra szerkezetének látványa együttesen sarkallták arra, hogy kutatni kezdjen a Harrison-órák után. Megdöbbenésére azonban senki sem tudott számára felvilágosítást adni ezek hollétéről. Az Admiralitás régi leltárkönyveit böngészve bukkant rá arra az adatra, amely megmutatta az órák lelőhelyét: a Hidrográfiai Hivatal egyik al-intézménye épületének pinceraktárát. Némi utánjárással sikerült engedélyt kapnia arra, hogy térítésmentesen gondozhassa az órákat. Megfeszített munkát hozó tizenkét éves időszak vette kezdetét, melynek során Gould minden szabadidejét Harrison szerkezeteinek restaurálásával töltötte.

JONATHAN BETTS GOULDRÓL ÍRT KÖNYVÉNEK CÍMLAPJA. FOTÓ: AMAZON.COM

Az órákat katasztrofális állapotban találta. A védőburok nélküli architektúrákat vastagon belepte a zöldesszürke patina, a múltbeli ide-oda szállítások közben alkatrészek törtek le és vesztek el, az előző cikkben említett tisztogatás során a sérült részek sorjás végét le is fűrészelték, hiszen a cél nem az órák működésre bírása volt. Gould – akárcsak Harrison – nem rendelkezett semmiféle órás képzettséggel, mégis a teljes körű helyreállítás szándékával látott munkához. Elsőként az alkatrészek megtisztítását végezte el – egy kalapkefe segítségével. Ezt követően hosszasan tanulmányozta a szerkezeteket, hogy megfejtse működésüket. Tapasztalatairól több füzetre való, színes rajzokkal illusztrált feljegyzést készített, amelyek alapján rekonstruálható a helyreállítás folyamata.

Mint a kalapkefe példája mutatja, Gould meglehetősen eszköztelenül kezdett neki a munkának, és a Hivataltól eleinte nem kapott semmilyen támogatást. Amolyan csodabogárként kezelték, aki nem sok vizet zavar; hadd bíbelődjön a pincében azokkal a régi dolgokkal, ha már nem kér érte pénzt. De ahogy a rendkívül pedáns, fotografikus memóriájú ember elhivatottsága mind jobban megmutatkozott, kerültek szerszámok, és a hiányzó alkatrészeket is sikerült pótolni. Ám a munka így is nagyon lassan haladt. A Hivatalnál végzett napi feladatainak ellátása után Gould rohant a pincébe az órákhoz, és éjszakába nyúlóan végezte ottani teendőit. A szerkezetek tanulmányozása közben fedezte fel Harrison munkamódszerének azt a sajátosságát, hogy a Mester a szerkezetben hagyott hibákat és tévutakat újabb alkatrészek beépítésével igyekezett megkerülni. Harrisonhoz hasonlóan Gould is a H3-mal foglalkozott leghosszabb ideig. A harmadik óra, amelyben először jelentek meg kör alakú billegők a korábban alkalmazott karos ingák helyett, sokkal inkább volt alkotója gondolkodásának, útkeresésének és kísérletező kedvének lenyomata, mint egységes szerkezet. Ez az óra rejtette a legtöbb tévutat, vakvágányt és mellékösvényt, így ahhoz, hogy megállapítható legyen, mely elemek szolgálják ténylegesen a szerkezet működését, rendre szét kellett szedni és újra összerakni az architektúrát. Amikor ez már többé-kevésbé rutinszerűen sikerült, a művelet mintegy nyolc órát vett igénybe. A munka során legalább negyvenszer meg kellett ismételni a folyamatot, mire maradéktalanul összeállt a kép.

A HOSSZÚSÁGI FOK C. MINISOROZAT DVD BORÍTÓJA. FOTÓ: IMDB

Gould szerencsétlenségére nem csak a feladat nagysága gördített elé akadályokat, egy személyes problémája is komoly fennakadást okozott. Miközben a Hivatalnál egyre inkább respektálták elhivatottságát, a felesége megelégelte, hogy férje számára „az órái jelentik a családot“, és kezdeményezte a válást. Ráadásul a kor viszonyai között a folyamatot nem lehetett „csendben“ lebonyolítani, így – ügyvédje tanácsára és valószínűleg személyes sértettsége okán is – mindennek elmondta a férjét. Ily módon lett a Harrison-órák megszállott gondozójából, akit a munka éltetett, s aki alkoholt csak minden szökőévben fogyasztott, labilis személyiségű, agresszív, alkohol-problémákkal küzdő elviselhetetlen ember. Az újságok már akkoriban is kedvelték a botrányokat, a britek imádott/gyűlölt bulvárlapja, a Daily Mail pedig akkora felhajtást kerekített az ügyből, hogy Gouldnak ráment az állása. Átmenetileg jövedelem nélkül maradt, de ennél is jobban megviselte, hogy magukra kellett hagynia az órákat.

GOULD ÉS HARRISON, AZAZ JEREMY IRONS ÉS MICHAEL GAMBON A HOSSZÚSÁGI FOK CÍMŰ SOROZATBAN. FOTÓ: IMDB

Rengeteg szabadideje lett, és újra meg kellett küzdenie a depresszióval, amelyen úgy igyekezett úrrá lenni, hogy előadásokat tartott, különböző plénumok előtt beszélt Harrison munkásságáról. Egy ilyen alkalom után megkeresték a BBC-től, hogy egy induló rádióműsorról tárgyaljanak vele. Így lett Gouldból rádiós személyiség, a brit tudományos ismeretterjesztés egyik első hírneves alakja. „A Csillagász“ című, gyermekeknek szóló rádióműsorát felnőttek is hallgatták, és később az éppen szárnyait bontogató televízióban is szerepelt az „Agytröszt“ nevű, bonyolult témákról közérthetően beszélő tudósokat tömörítő csoport tagjaként. Kiderült, hogy igazi polihisztor, akit mind gyakrabban emlegettek úgy, mint „az ember, aki mindent tud“. Értekezést jelentetett meg az írógépről, könyvet írt a Loch Ness-i szörny utáni első átfogó kutatásról, mondabeli és valóban élő különleges állatokról, életrajzot James Cook kapitányról. A tengeri kronométerről és John Harrisonról írt könyve (The Marine Chronometer: Its' History and Development) máig a téma klasszikusa.

KÉT RÉSZLET A THE MARINE CHRONOMETER-BŐL. FOTÓ: TRELOARS.COM

Idővel a Hidrográfiai Hivatal vezetője is megenyhült, és felkérte Gouldot, hogy térjen vissza Harrison óráihoz. Miután végzett a H3-mal és az általa végletekig csodált H4-gyel, visszatért a H1-hez. Bár ezt az órát tisztította meg először, befejezni csak a munka legvégén tudta, mivel ebből hiányzott a legtöbb alkatrész. Láncokat, fogaskerekeket, rugókat és a felhúzó szerkezet elemeit kellett pótolni, hogy ez az óra is elkészüljön. Ehhez pedig szükség volt azokra a tapasztalatokra, amelyeket Gould a többi óra restaurálása során szerzett. Amikor végzett az órával, és ezzel pontot tett életének legfontosabb tizenkét évének végére, ezt írta naplójába: „1933. február elsején fejeztem be a munkát, hajnali négy órakor [...] és öt perccel később a No.1 1767. június 17-e óta első ízben indult el, 165 éves kihagyás után.“

1947-ben a Brit Horológiai Intézet aranymedállal, a birodalomban adható legmagasabb horológiai kitüntetéssel jutalmazta Rupert T. Gouldot**, aki felbecsülhetetlen értékű nemzeti kincsekkel gazdagította Nagy-Britanniát. Az ő munkájának köszönhetően a „Harrisonok“ ma is járnak, naponta felhúzzák őket (kivéve a H4-et, nehogy baja essék), és megtekinthetők a londoni Nemzeti Tengerészeti Múzeumban.

HARRISONOK A MÚZEUMI TÁRLÓKBAN. FOTÓ: RESLESSFEET.COM

*Ezt a szervezetet Vízügyi Hivatalként is emlegetik, ami félreértésekre adhat okot. Szűkebb értelmezésben „hidrográfián“ a „kartográfia“ tengerészeti megfelelőjét értjük, tágabb értelemben mindent, ami a tengerhajózással összefügg. Az általában tengernagyi rendfokozattal rendelkező személy által vezetett hivatal a tengerek feltérképezésével, a víz alatti domborzat változásaival, jéghegy előrejelzéssel, valamint a haditengerészeti és kereskedelmi hajózás egyéb körülményeivel kapcsolatos, az életbiztonságot segítő naprakész információkkal szolgáló támogató szervként működik, és esetenként tudományos expedíciók mögött is feltűnik.

**A Harrison-órák restaurátorának is emléket állít „A hosszúsági fok“ (Longitude) című, 2000-ben készült kétrészes minisorozat, amely Dava Sobel Harrisonról írt könyve felhasználásával készült. Bár Sobel műve alig néhány oldalon emlékezik meg Gould szerepéről, a zseniális forgatókönyv alapján forgatott sorozat két idősíkban játszódó cselekménye párhuzamosan mutatja be Harrison és Gould munkásságát.

Első rész

Második rész

Harmadik rész