A nagyság átka, avagy a Royal Oak sztori

Genta a vízállóság hangsúlyozására a mélytengeri búvárruhák fémsisakjának csavarokkal rögzített üvegablakait vette mintának.

Sokan emlékezhetnek még az ötvenes-hatvanas évek magyarországi Doxa-mániájára, amikor ennek a belépő szintű svájci márkának valamelyik darabja ott ketyegett mindenki csuklóján, aki csak hozzájuthatott az akkoriban felfutott szürke import révén. Noha a Doxa gyár jelentős innovációkkal vett részt a világ óraiparának fejlesztésében, például ott készült az egyik első búváróra, a magyarországihoz hasonló legendává egyetlen más országban sem vált*. Pedig a Doxák tökéletesen megfeleltek a korszak óradivatjának. Aki akkoriban igényes volt a karórájára, a Doxákhoz hasonló, 33-35 milliméter átmérőjű, három mutatós, világos számlapú, aranyszínű tokkal ellátott, tehetősként ténylegesen aranyból készült karórát hordott bőrszíjjal. A kor Patek Philippe-je vagy Omegája ugyanilyen paraméterekkel rendelkezett, gyakorlatilag ez volt a kötelező óradizájn. Akkoriban senki sem sejtette, hogy az 1972. esztendő olyan változást hoz, amely gyökeresen átalakítja a világ óragyártását.

Nevezett évben a svájci Audemars Piguet óragyár felkérte Gerald Genta óra- és ékszertervező valamint aranyműves mérnök-iparművészt, hogy tervezzen egy masszív külsejű karórát, amely megjelenésével is sugározza vízállóságát. Genta a vízállóság hangsúlyozására a mélytengeri búvárruhák fémsisakjának csavarokkal rögzített üvegablakait vette mintának, és az óraterv két nap alatt elkészült.

 

Az Audemars Piguet azonnal ráharapott, noha Genta órája öt alapvető dologban is szembe ment az addig uralkodó trendekkel:

1. mindenekelőtt 39 milliméteres, ma szerénynek számító átmérőjével óriásnak hatott (hamar rá is ragadt a „Jumbo“ név),

2. kitűnt 8,9 milliméteres vastagságával is, ami a nyolcszögletű, szokatlanul széles és vastag lünettának volt köszönhető (manapság ez a méret az öltönyórák vastagságának nagyjából a felső határa),

3. nem kevésbé a lünettába illesztett csavarokkal hangsúlyozott indusztriális jellegével,

4. továbbá az integrált tokfülekkel, amelyek által a csat egybeforrt az óratokkal,

5. és végül a sötét színű számlap-világos indexek és mutatók kontrasztjával.

A koncepció annyira szokatlan volt, hogy a gyár elsőre mindössze ezer darabot mert piacra dobni, viszont a vezetők annak ellenére fontosnak tartották a Royal Oak (királyi tölgy) elnevezésű széria további sorsát, hogy az első ezer darab inkább értetlenséget váltott ki a potenciális óravásárlók közösségéből. Nyilván az sem használt az új óra népszerűségének, hogy az Audemars Piguet igen magasra árazta a szépen kidolgozott, de mégis csak acéltokos órát. Akkor még senki sem gondolta, hogy küszöbön áll egy új kategória megjelenése: az acéltokos (és persze nemesfémből is készíthető) luxus sportóráké.

Néhány esztendeig csend övezte a Royal Oakot, ám már 1973-ban megjelent a Baume & Mercier Riviera, ’75-ben a Girard Perregaux Laureato, ’76-ban pedig a Patek Philippe Nautilus meg az I.W.C. Ingenieur (utóbbi kettőt ugyancsak Genta tervezte), és mindegyiken első pillantásra látszott a Royal Oak hatása. Világossá vált, hogy megszületett az új óratrend, a korábbiaknál jóval nagyobb, masszív (csavarozott vagy egyszerűen csak széles és vastag) lünettával készült, integrált tokfüles, sportos, acél luxusórák divatja, amely a mai napig is tart. Az Audemars Piguet így már joggal építhetett arra, hogy az ő órájuk volt az úttörő, a trendteremtő. Így aztán nekiálltak fejleszteni és széles körben reklámozni a Royal Oak szériát, ami végül óriási anyagi sikert és szakmai presztízst eredményezett a cég számára, továbbá az említetteken kívül is számos RO-utánérzés órát az egyre szaporodó követőktől.

A rossz nyelvek szerint azonban az AP-nél pusztán arra jöttek rá, miként lehet aranyárban eladni 8-10 deka acélt (mellékesen egy minőségi óraszerkezetet is hozzá), és nem biztos, hogy az ilyen vélemények teljesen alaptalanok lennének. A kétségtelenül kitűnő kidolgozású, minőségi Royal Oakok vonzereje ugyanis elsősorban abban rejlik, hogy e köztudottan méregdrága órák már messziről felismerhetően hirdetik viselőjük „státuszát“, és sajna, a nem hivalkodó, elegáns vagy ízlésesen sportos, akár nemesfémből készült órák nimbuszát ez a tény igencsak elhomályosítja. Sokan azért vásárolnak Royal Oakot (és hasonlóan nagyméretű, csillogó-villogó „polírkrumplikat“), hogy megmutassák: „az én acélórám drágább a te aranyórádnál“. 

Nem mintha ma is csak acélból készülne Roayal Oak! Gyártják az összes fellelhető nemesfémből, óraipari kerámiából, gyémántberakással vagy anélkül, és árusítják gumiszíjjal is. Ha az alapmodellből gyártott 97 variáció mellé odavesszük a Royal Oak Offshore széria 34 darabját és a „Concept“ sorozat 10 különböző kreációját is, akkor jelenleg 141 Royal Oak néven árusított óra létezik az Audemars Piguet kínálatában. Mivel az AP eladásainak legnagyobb részét ezek az órák teszik ki, lényegében a Royal Oak tartja el a céget. Éppen ezért egyre többen vélik úgy, hogy ezt a gyártót nem is kellene a svájci óragyárak „szentháromságának“ egyik tagjaként emlegetni (a Patek Philippe és a Vacheron Constantin mellett), különösen akkor, amikor például az „órásmesterek órásmestereként“ aposztrofált Jaeger-LeCoultre** nem fér be ebbe a piedesztálra emelt elitklubba.

Ugyanakkor a tény tény marad: a Royal Oak megjelenésének hatására a karórák külsejének stílusa megváltozott, méretük a múlt század hetvenes éveinek első harmadától kezdve folyamatosan nőtt, és manapság egy 40-42 milliméter átmérőjű, 9-12 milliméter vastagságú óra átlagos méretűnek számít. Talán mostanában már elkezdtek a gyártók lefelé kacsintgatni, újra megjelennek 39, sőt 38 milliméteres férfi karórák is az újdonságok között, s talán nem áll meg itt a méretcsökkenés. Persze csupán remélhetjük, hogy a messziről is beazonosítható drágaság presztízsének helyét újra átveszi a gondos kidolgozás, a vitathatatlan minőség és a visszafogott elegancia vonzereje.

*A magyarországi Doxa-kultusz okairól itt egy kitűnő cikk.

**A Jaeger-LeCoultre, amely 1200-nál is több saját fejlesztésű (in-house) werkkel rendelkezik, hosszú évekig szállított komplett óraszerkezeteket a legnevesebb gyártóknak, többek között az AP-nek a Vacheron Constantinnak és a Pateknek, tehát az így készült órák lényegében OÉM Jaeger-LeCoultreként működtek, és még ma is szállít részegységeket több olyan svájci óráscégnek, amelyekről nem is gondolnánk, hogy nem kizárólag saját szerkezetekkel jelennek meg a piacon.